1
AZ ELÉGEDETLENSÉG
KÖNYVÉBŐL
GONDOLATOK, AFORIZMÁK
ÍRTA
OSVÁT ERNŐ
(1930)
GYULA, 2013
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-364-502-4 EPDF
ISBN 978-963-364-503-1 EPUB
ISBN 978-963-364-504-8 MOBI
2
Osvát Ernő élt ötvenhárom évet – most húsvét előtt lett volna ötvennégy s
életének foglalata, megtisztogatva emberi végzetektől, benne van a mondásban,
mely e könyv egyik levelén következik: „Két külön dolog. Van irodalom – s
vannak a nagy írók.” Osvát Ernő a Nyugat folyóirat révén, melynek egyik
alapítója volt, s melyet haláláig ő szerkesztett, egy negyedszázad magyar
irodalomra nyomta rá bélyegét, de ezt azzal tette, hogy ahová gondolatban elért s
ahol, e magyar hazában, cselekednie adatott, csak az írókkal törődött, sohasem az
irodalommal. E harcához képest - mert kemény harc volt - tán engedmény, tán –
ha szabad a síron túl vitázni egy halhatatlanná lett vitatkozóval – az ellenfélről
birkózás közben a kérlelhetetlenre is átragadt kegyelet, ha fentírt mondásában
egyáltalában elfogad irodalmat, s nem csakis az írókat veszi valóságnak. Az
ellenfél itt Magyarországon az egész nemzet volt, mely úgy önmagát, mint a többi
történelmi absztraktumot: a hazát, a népet, a nemzeti műveltséget s ezen belül az
irodalmat szentségek gyanánt emelte maga fölé, miket imádat illet – a konkrét
egyes embernek föltétien alárendelkezése. Ez, nem nehéz észrevenni, az
ostromlott várak világnézete, miket csak fegyelem tarthat állva, s hol az egyes
számára csak ugyan nincs egyéb lehetőség, mint ami egy kollektivitásra
juthatóból őrá esik. Aminthogy a magyar még boldog ideiben is úgy élt e földön,
mint egy ostromlott várban, s e szerint fegyelmeződött lelkiekben is. Ez
megtartotta életben, de ugyanezen élet javaiból kellett érte fizetnie. A fegyelem
Prokrusztész-ágy, s vagy túlfeszítéssel jár, vagy amputációval. Az irodalom
különösen megszenvedte a tiszteletet, mely mint elvontságot állította oltárra. Ez
absztrakció számára az írók, kivált az élők, kezdtek zavaró körülményekké válni –
, a kultusz kezdett velük, személyükkel is, írásukkal is úgy lenni, mint a
negyvennyolcadiki névtelen félistenek imádata a honvédmenházbeli öregekkel,
kik törkölypálinkát ittak, fölszedték a bagót s nem mind viselkedtek oltári szentek
gyanánt. Aztán meg: a kultusz tekinteteket és szabályokat parancsol az írásra, ám
a parancsolt írás nem írás, ilyenből kiszűrődő irodalom vértelen, s minél
hevesebben tisztelte a nemzet az irodalmat, annál kevésbé talált tiszteletreméltót.
Természetesen, mert, mint cél a természetben: irodalom is csak visszanézően van,
csak utólag, csak a temetőben: a valóságban csupán írók vannak, kik nem azzal
azok, hogy irodalmat mívelnek, hanem azzal, hogy írni tudnak. Mint a japán nagy
fametsző, ki maga mondta volt magáról, hogy ő a rajz öreg bolondja, Osvát Ernő
is szerelmese volt az írásnak, s míg az irodalmat ráhagyta az irodalom
hivatalnokaira, ő maga minden gondjával azokat övezte, akik tudtak írni. Életét
őnekik élte, s ez önfeláldozás lett volna, ha nem lett volna életforma.
Mi legalább, még belsőbb emberei is, úgy hittük, hogy Osvát, az író, a
3
gondjaiba vett írókban éli ki írói mivoltát. Hasonlatokkal s hasonlításokkal
magyarázni próbáltuk, hogy e dajkálkodás is mennyire szüléses természetű.
Emlékeztettünk Kazinczyra, a tehetségek fáradhatatlan felkutatójára, biztos
felismerőjére s szerelmesen türelmes nevelőjére. Nem felejtettük el Sámuel
Johnsont, a mindeneknél tudósabb esztétikust, ki előtt a költők élete s költészete
egy volt, s ő gondviselője életüknek s csillagásza költészetüknek. Kínálkozott a
nagy revű-szerkesztők példája: Buloz-é, ki diktátora volt a francia írásnak, s bár
nem tollával, de szerkesztői ceruzájával, mint a Revue des Deux Mondes
igazgatója, éppúgy bekerül az irodalmi Panteonba, mint bárki költő vagy író, -
Julius Rodenbergé, a Deutsche Rundschau főszerkesztőjéé, ki egyebek közt a
festőnek indult Gottfried Kellert látta meg, s nem hagyta többé fölkelni az
íróasztal mellől. Ami mint az írás csalhatatlanját illeti Osvátot: egy korünnepén én
említettem Alexander Strakoscht, a felvidéki magyar származású recitátort, ki
három nemzedék legnagyobb német színészt tanított volt német beszédre. Nagy
Németországot felvetette a Strakosch híre és dicsérete - ősgermán szónokok tőle
tanultak németül beszélni, de neki senki sem volt elég német s elég jó beszélő, s
mosolyogva mondogatták róla, hogy ha ő maga állna be színésznek: ő talán tudná,
hogy’ kell... „Úgy írni – applikáltam a példát ahogy Osvát gondolja, csak ő maga
tudna – s ez oly nehéz, oly lehetetlen, hogy ő maga lemond róla...” így hittem,
mondom, én is, ki pedig nemcsak azt tudtam Osvátról, hogy, mint váradi
gimnazistának, a jó fehér papok nem akarták volt neki elhinni, hogy dolgozatait ő
maga írja, de nem felejtettem el a kezdőkorabeli néhány újságtanulmányt sem,
mellyel, Budapestre költözve jogásznak s bölcsészethallgatónak, menten feltűnt,
és öregebbek és beérkezettek, siettünk felkeresni s hódolni ítéletének. Ugyanaz a
kész ember volt már ifjan, mint mindvégig-, még papos-pápaszemes külsejében is
az a Jézus-rendi szerzetes fajta, ki egy tökéletes belső rendszer tisztázottságából
kimerészkedhetik a legmesszebb megértésig s kinek a maga iránt való szigorúság
biztosságából futja a legszélsőbb türelemre. Praeceptor Hungariae1
volt, kávéházi
asztalsarkánál, irodalmiakban és írás dolgában, Osvát Ernő, s csak egy író volt, kit
majdhogy agyon nem nevelt, s rettenetes tekintélyének követelődzésével
majdhogy végképp el nem nyomott, de aki, a földről szándékosan távozóban,
mégsem állhatta meg, hogy jelet ne hagyjon magáról az írástudók közt - s ez ő
maga volt. Utolsó évében Osvát Ernőtől aforizmák kezdtek megjelenni, nyomban
túlnőve az újsághasábon s belekívánkozva a maradandóságba. Anchio sono
pittore2
– íme mégiscsak írt. És úgy írt, ahogy csak ő tudott, és egészen úgy,
ahogy ő tudott. Nem ment el közülünk anélkül, hogy a végén, a legvégén, magamagával is úgy meg ne ajándékozzon bennünket, mint a Nyugat útján a legtöbb
naggyal, ki a huszadik századbeli magyar írást megörökíti.
4
Neki való lett volna: egy rövid mondatban maradéktalan kifejteni, egyetlen
képben mindenkorra megérzékíteni, hogy, mint a harmatcseppben a nap, az író
mindenestől benne van a legrövidebb mondatban, és, mint a tengernyom a
homokkőben, magáról örök tanúságot tesz egyetlen képben, mit tolla szíve szerint
formált. Az ő erudíciója végig tudta volna követni az aforizmus történetét
Görögországon, Rómán s a Szentíráson kezdve, a klasszikusokon: Pascalon s La
Rochefoucauld-on át Schopenhauerig, Nietzschéig, s Oscar Wilde-ig,
megkülönböztetvén azokat, kiknek mondásai csak gyémántporlatok
Kohinoorjaiknak köszörülése közből, és azokat, kiknek szentenciái maguk a
szoliterek s a gyöngyök, egy teljes mondanivaló rendszerévé fűződvén. A
gyöngyről megmutatta volna, hogy egy élet fájdalma tud lerakodni gömbjében, a
gyémántról, hogy egy hegyláncnyi földrengés és kráterkataklizma heve, feszülete
s földméhi összefüggése nyomódhatik össze átlátszóságában. Egyszerre lett volna,
mint annyi író körül annyiszor volt, védője és államügyésze az aforistának - elébb
kiküzdvén számára az írói, a klasszikusi, a világbölcsi egyenjogúságot, de aztán
megállapítva, hogy okvetlen gátlások, lélekbe, lelkiismeretbe s élettörténetbe
vágóak, ha és amik miatt egy oeuvre: planétatömbi helyett meteoritraji formában
futja meg útját. Aminthogy volt is, bizonyára, patológiája, ha egy gondolkodó, ki
keresztbe és végig kihagyás nélkül átgondolta a dolgokat – minden szentenciája
egy summa, minden aforizmája egy Colleoni-szobor, mely amily magános lovas,
úgy meglátni rajta, hogy látatlan egész hadoszlopot vezet – ha, mondom, egy író,
ki egyfelől így be tudta lépkedni egy tématerület minden talpalatát, s ki másfelől
ami szálazót vagy összefoglalót közlött, azt hozzátehetetlen s elvehetetlen tudta
kifejezni: mégis az ő roppant témáinak csak olyanféleképp adta succusát, mint ha
valaki a negyvennyolc történetét abban az egy szóban fogná össze, hogy: Előre!
„A papír türelme gúnymosoly”, írja, s ez nemcsak a papírról szól, mely lenézésből
türelmes, mert amit a tökéletesen alul kap magára írva, azt egyformán nem veszi
írás számba, tökéletes pedig egyszer egy millenniumban kerül rá, s az is tökéletlen
–, de szól a türelmes Osvátról is, ki addig mosolygott azon, hogy miket kell
elnéznie másoknál s eligazítania magában, míg egy este revolverral nem szakított
pontot e sorba. Jóság, türelem, megértés... mik egyebek e szelídségek, mint
elviszált vadságok - mint egy had ragadozó, leszorítva az értelem ketrecébe s
eltiltva a megmukkanástól? S ahol gyakorta, oktalanságuk rémületéből
túlengedelmesen, csak a nem szabadra merednek rá s a lehettel nem élnek? Egy
őserdő indulat lakhatott lelakatolva ebben a türelmes Osvátban - öngyilkossága
nyilvánvalóan egy önmellébe visszalökődött Bertalan-éjszaka volt s e letiltottság,
az idegek szomszédsága révén, az indulatról, mit nem akart érezni, úgy
átcsaphatott a gondolatra, hogy az nem mert eszébe jutni. „Van
5
gondolatgazdagság – írja, szemmelláthatóan vallomás gyanánt-, mely
mondanivalószegénységhez vezet.” Osvát Ernő gondolatnábob volt, de, mint
Aladdin, csak földalatti, ki a mások mondanivalóinak szentelvén életét s közlői
lelkiismeretét így nyugtatván meg, tolta ki egyre a napot, mikor végre a maga
kincsesbarlangja szádjánál mormolja el a „Szezám, nyílj meg”-et.
Ám a Szezám is: a nyelv, ami nélkül nincs közlés... „Örök csodálkozás a
nyelv – írja Osvát –, minden intimitásnak más a nyelve, s lefordíthatatlan”,
„midászi szerencsétlenség, ha valakiben minden szóvá válik”: a tudománynak az a
vergődése, melynek nem jó a régi szó, mert régi dolgok számára van lefoglalva,
de megbízhatatlan az új szó, mert az új dolgot még nem fejezi ki, s amely kínlódás
rendjén a mai tudós ott tart, hogy már csak matematikai jelekkel tud beszélni:
e küzdelem benne tombol e legíróibb író pulzusában is, mialatt ujja a tollat emeli.
Ahhoz túlságosan ő, semhogy a nyelvtől, tehát az előtte volt gondolatok vájatától
vitesse magát. „A pszichoanalízisnak” – panaszolja - „nagysága és veszedelme,
hogy, mint a nyelv, költ és gondolkodik helyettünk.” Ő nem hagyta, hogy helyette
a nyelv gondolkodjék, de saját gondolkodása sokkal gondolatibb volt, hogysem
áldozat ne lett volna számára megállapodni a kifejezésnek már érzékletességéből
is következő tenyerestalpasságánál. Biztatta ugyan magát, hogy „nem szólhatna,
aki fogalmait elébb teljesen tisztázni akarná”, de még ez engedménynél is: ki tudja
megmondani, hol a pont, mikor a fogalomspóra megért rá, hogy akár tisztázatlan
is rábocsáttassék a szószellő szárnyára? Nincs az a pontosság, aminél még
nagyobb pontosság ne volna lehetséges, nincs kerítés, mely befoglalónak elég
szoros volna, de amelyen viszont ne lehetne túllátni. „A forma – leplezi le Osvát –
a dolgok önállóságának illúziója” – s ilyen illúzió, nyilván, a fogalom formája, a
kifejezés is. Hiszen igaz: a művész azért művész, hogy az illúziót valóra váltsa, a
költő azért költő, hogy a lehetetlent letesse. Ám Osvát annyira író volt, annyira
művész, annyira költő, hogy írni-tudásának túlsága átcsuklott az írhatatlanságba,
akár a hang, mely bizonyos rezgési számon fölül már néma. Hangtalan úszott,
hattyú gyanánt, az élet füzei alatt, s csak búcsúdalát dalolta el.
Ezt azonban eldalolta, s minél inkább mindössze maroknyi a néhány tucat
mondás, mi utána maradt, s mit egy hű barátjának, egy nemes literary
gentlemannek jóvoltából ez imádságos formájú könyv méltó mesterséggel ád
közre: annál inkább úgy hat, mintha egy szibillai égésből ez maradt volna
pernyének, hogy becsesebb legyen az egész könyvesháznál. Csakis remeket ír,
csakis kvintesszenciát - minden egy maximája, minden egy mondata egy ismereti
vagy gondolati egész tartomány legvalóját hozza világra, s magában hordja
levezetését és bizonyítékát. Sőt akárhányszor megteszi egy puszta szó, „A tehát -
6
pirít ránk – az emberi szellem legnagyobbstílű szélhámosságának jelvénye”, s ez a
tehát itt magába kapszulálja az ősembertől Arisztotelészig az emberi lomposságot
s Hume-tól, Machon át, Einsteinig a tudományos szigorúságot. A magának író
arisztokrata kiváltsága s kiválósága ez –, a büszkének önmagával való
szabadkőmívessége, kinek elég letűznie egy emlékeztető jellel, hogy gondolati
vándorlásai közben itt is, ott is, amott is mily magasra ért, s ki nem is igen tehet
másképp, mert mindenütt a legcsúcsra jutott, hol az egész tisztázottan fut össze s
hová nem is fér már több, mint egyetlen birtokbavévő magasságjelző. így
csúcsosítják ki az Osvát mondásai az ismeretelméletet, a lélektant, az etikát, a
filozófiát, a politikát, a művészetet s a nyelvet néhány szentenciában, s olvasója,
mint a mesebeli óriás, egy hegyláncnak csupa leghegyén lépkedhet végig. Ez a
hegylánc egy személyes filozófiát képez – sziklázatában filozófiát, lankáin lírát,
az elégedetlenségnek, mint ő maga adta könyvének a címet, nekimélyedését s
ellágyulását. A világban nincs „tehát”, a logika terror, a tudatban a tudatlan tartja
a lelket, az akarat a gyengeség öncsalása, a tudomány hit, a fogalom homály, a szó
átsiklás - egy van csak: a jóság, mely abból áll, hogy még jobb akar lenni.
Szeretetből? vagy megvetésből? vagy a kettő egyre megy? Mindenesetre:
részvétből, magunkkal s mindannyiunkkal, kiknek életünk rettegés, mivel a
„folytonossághiányokban mindig a veszedelmek leshelyét látjuk – a halál
árnyékát...” Álljunk itt meg – ez a mondás és ez a mondat nyilván a legosvátibb,
kívül is, belül is, mit a rajztoll, mellyel ez újkori miniátor írni szokott volt,
betűsorba formált. Szabatos meglátása valaminek, mi mindig szemünk előtt volt,
de sose láttuk - legmélyebbről való tudatosítása egy nyomásnak, mit szüntelen
érzünk, de nem tudunk róla –, egy desztillált elvontság oly döbbenetesen
megérzékítve, hogy, mint a várak fehér asszonya, tapinthatóan, de
kézzelfoghatatlan villan váratlan elénk. Így írni, a gondolni is csak sejtelmeset ily
kimondottan szóba fogni már nemcsak művészet dolga, de karakteré is. „A stílus
helytállás” - írja ő maga, s az ő stílusa az, mert nála az ötlet, míg a kifejezésig ért,
úgy átment az utánagondolás minden próbáján s ellenpróbáján, hogy mint ne
varietuf' kerülhet aranyvésetben márványtáblára.
Vannak szobrászok, kiknek kezén a lovasszobor is levélnyomtatékká
silányul, s vannak, akiké alatt a virágcserép is monumentummá magasztosul.
Ilyen monumentum Osvát Ernőnek minden mondása, még játszi elméssége is – s
monumentum e könyv, mely a maradékra átviszi emlékezetét. Nem vádolom
magammal a kortársakat, hogy e nagy gondolkodót és nagy írót, ki itt élt
szeretetünkben s tiszteletünkben, valójában nem ismertük – nem rajtunk múlt.
Nem vádolom őt sem, hogy nem volt önmagánál erősebb s az életnek nem tudott
7
változtathatatlan ura lenni másképp, mint a buddhai fogással, hogy letett róla. „A
beteg – végezte mondásait – várja a halált, az egészséges elébe megy.” Osvát Ernő
élete csak előbemenetel volt a halálnak, de lába nyomán kivirult a föld és sírján
innen nemcsak az ő ápolta magyar gyümölcsös marad, hanem benne, magános
terebélyül, a saját tudása fája is. Egy életen át hallgatott magáról, de az utód az ő
szavával fog beszélni.
Bécsben, 1930 húsvétján.
IGNOTUS
8
AZ elégedetlenség könyvéből
Az illúziók személyes elvesztéséhez való jog - maga az élethez
való jog.
Az igazi jóság – az illúzióengedélyezés művészete.
Annak, hogy az ember már nem hisz önmagában, semmi pótléka
a világon. Sem az, hogy másokban tud hinni, sem az, hogy másokban
sem hisz.
Konzervatívvá az teszi az embert, hogy ha nem bízik az
emberekben. Ez pedig általánosítása annak, hogy nem bízik magában.
„Nem érdemes”: ez a Halvaszületés annunciációja.
Az őszinteség mindig túlmutat önmagán.
A türelem az ember igazi tisztasága.
Hányan mondták már az élet örömeire: Hát ennyi az egész?!
Volt-e már, aki a szenvedéseit összegezve így csodálkozott: igazán
csak ennyi az egész?
Félünk a szomorúságtól, mert a szomorúság végérvényes, tehát
reménytelen; mily mohón bontjuk s rontjuk ideiglenességekre:
bosszankodásra, haragra, ellenkezésekre, vagy, menekülvén a
szépségétől, szépségekre!
Az életrevalóság egy szomorú jele: a gyorsaság, amivel a
fiatalember leküzdi az ideáljait.
Lírának a saját kifejezésében teljesülő érzést nevezzük.
A félelem – a negatív koncentráció.
9
A világ leglassúbb folyamata: az érzés megváltoztatása a
gondolat által.
Mily valószínűtlen gondolat, hogy harcolók között az igazsággal
békét lehetne teremteni.
Jaj volna, ha a szemérem mindenkiben megbénítaná a
tudásvágyat.
Erkölcsbírák és az erkölcs bírái nem kegyelmeznek egymásnak.
A szubjektivitás: a nagy elválasztó és a nagy egyesítő erő.
A fejlődés nem állhat hideg lépcsőfokokból; a fejlődés a
fokozódás istenostromlása.
A múlandóság látszat; maga a látszat.
Szünetlenül táplálkozik a test, szünetlenül táplálkozik a lélek.
Anélkül, ami kívül van rajtunk, ami nem mi vagyunk - egy percig sem
élhetünk.
Magány nélkül s mert a magány az individualizmus lényege:
individualizmus nélkül nem élet az élet.
Minden elvontságon marad valami finom illata annak a
konkrétumnak, amiből kivonták.
A lélektan első tétele, hogy: a látszat csal; utolsó tétele, hogy: a
látszat nem csal.
Sokan összetévesztik az alantas feltevést a pszichológiával.
Magammal megelégedve lenni nem azt jelenti-e tulajdonképpen,
mint: megelégedni magammal.
A bűntudat magántulajdon.
10
Igazság, Isten kicsinyessége; Uram bocsá’: isteni kicsinyesség!
Hit és igazság szakadatlanul keresik és kerülgetik egymást. De
lehet-e mondani 1. hogy az, amit hisznek – csak azért: igazabb s 2.
hogy az igazságnak nagyobb az elhitető ereje?
A tárgyilagosság a legteljesebb magány.
A művész magasabb rendű erkölcstelensége, a tudós magasabb
rendű érzéketlensége, a jóember magasabb rendű értelmetlensége –
ezek az igazi szent elfogulatlanságok.
Önzés: bálványimádás.
A megsértett szabadságszeretet legnagyszerűbb elégtételei a
művészetek.
Az ámítás bizonyos foka önámítás nélkül, az önámítás bizonyos
foka ámítás nélkül – nem képzelhető.
AZ önkéntelenség maga a meztelenség.
Iránynak a mozgás következetességét nevezzük.
A kéj: mikor valamely érzés végső feszültségében a saját
ellentétét érinti és – mintegy a halál csókjával – visszacsapódik.
A forma a dolgok önállóságának illúziója.
Ember ábrándja: egérutat nyerni a tettei következményei elől.
A stílus: helytállás.
Félek a helyesléstől: danaoszi ajándék.
A pazarlónak nem hiszik el, hogy tisztában van annak az
értékével, amit elpazarol.
11
A tárgyilagosság ismérvéül a kötelező igazságtalanságot
önmagunkkal szemben – nem fogadhatom el.
A lélek mértéke a nosztalgiák és a lelkifurdalások, a tiszta vágyak
és a tiszta megbánások.
Az önismeretnek az a foka, ahol már nem csalódhat magában az
ember – erkölcstelen.
A művészet mindennek a létjogára rámosolyog, így ítél az ítélet
fölött.
A világon annak van a legnagyobb becsülete, amit akaratnak
neveznek. Úgy látszik, ez a legáltalánosabb gyengeségérzés.
A lélek mindent élvez: törvénye, hogy mindent, minden rosszat is
gyönyörképzésre használ fel; a vitalitás kedv; az élet szüntelen
vigasztalódás, a múlt örök tora; hegyen-völgyön lakodalom.
Ha minden mindennek a függvénye, akkor az indokolásoknak
semmi értelmük, mind hiányosak és fölöslegesek.
Termékeny tévhit, hogy: másképp is lehetett volna. Ez ringatja a
gondolkodás bölcsőjét.
Akinek mindent megengedek, azt megfosztom szabadságától,
mert megfosztom a szabadságharcától.
Az individualizmus szomorú visszája: a másét kívánni - erre a
szégyenletes ostobaságra van nevelve az egész emberiség.
Jó az, aki jobb akar lenni.
Érdekes, hogy: tisztaság és gazdagság ellentétes fogalmak.
Az igazi szerénység ritkább, mint a nagy tehetségek – s mindnél
értékesebb.
12
Kevesen vannak, akiket a kis kérdéseknek nem sikerül elcsalniok
a nagy kérdésektől.
A gondolkodás magasiskolája az elérhetetlen és a jóvátehetetlen
dolgokon tűnődni a tehetetlenségünk dühét leszűrni.
Ha a gondolkodásunk csak önigazolás akkor sosem jutunk túl
magunkon, akkor nincs fejlődés; vagy van, de független a
gondolkodástól, mely csak alkalmazkodva követi.
A gondolkodó nem indulhat ki olyanból, amit egyszer valakinek
elhitt. De lehel-e más kiindulópontja?
A „tehát” az emberi szellem legnagyobb stílű szélhámosságának
jelvénye.
Csak kettőt írhat meg az ember: az érzését, vagy a nyomorát,
hogy nem tud érezni.
Mily gondolattalanul mondják egyes lírikusokról: „érzés van
benne, de ez magában nem elég”. Hiszen az érzés igazán „magában”
maga a költészet. Csak soha sincs „magában”.
Teljes csalódás (az, hogy teljesen megszűnjünk hinni abban,
amiben csalódtunk) nem lehetséges. Épp az a fájdalmas, hogy valami
alapja volt az érzésünknek, és ebből nem lehet kitépni a hitünk finom
gyökérszálait.
Nem szabad a meg nem értésünkből fegyvert kovácsolni a másik
ember ellen. És íme, egyebet sem teszünk.
Jótettért azt várd, hogy további jótetteket várjanak tőled.
Az én felelős, vagy a nem én ? vagy mind a kettő? Ez az ember
nagy kérdése.
A vágyat minden izgatja, kivéve a teljesülés.
13
A legnagyobb elemi erők: a múlt, a jövő.
Könnyelmű ígéretre van alapítva a teremtés: a reményre.
Elvontság: – elíziumi mező! boldog szigete az
exterritorialitásnak.
Öreg kritikus: – minél öregebb vagyok, annál több jót találok a
rosszban s annál több rosszat a jóban.
„Komoly emberek” – ez alatt azt értik, hogy szakértők a
bajokban.
Még nem láttam nagy munkát, bármily szerény tehetség írta,
amiben ne lettek volna jó részletek. Ez a munka, s a nagyot akarás
hálája.
Sztrájkolnak a hívők: nem elég a csoda.
A kritikai szellem fő ismertetőjele, hogy az ellene szóló érveket
éppúgy méltányolja, mint a mellette szólókat.
Türelmetlenség: a halálfélelem legközönségesebb álarca.
A meggyőződésünknek tartozunk avval, hogy higgadtan védjük.
Valóság az: amiben nem lehet csalódni. Tehát mi?
A pletyka semmiségét tisztán mutatja, hogy az értéke abban
merül ki, hogy tovább lehet adni.
Sokszor álmodtam már, hogy egy egészséges alma egy kosár
romlásnak indultat meggyógyított. Elhihetjük-e, hogy a rossz annyival
hatalmasabb a jónál?
Csak az taníthat, aki még nem tudja, hogy nem tud.
Ha nem lennének önállótlan emberek, talán nem volna
14
közvélemény.
A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek.
Ez: az alkotóvá lett szenvedés teszi az embert emberré. Ellentétek: (jó
és rossz, távol és közel, fény és árny, szenvedés és alkotás) szóval a
relativitás lélegzése nélkül nem élhetünk. Az abszolutum öl, a
távlattalan megfojt. Minden: az semmi. Az elégedetlenség az élet.
Elégedetlen vagy, tehát vagy.
„Haladó” ifjak, akik fáklyával szaladnak az Isten előtt, hogy el ne
tévedjen.
A gyermekek idea-komolyanvevése, mely még nem látja, vagy
mellékesnek látja a minden dolgokat beidegző érdekhálózatot: a
haladás fő ígérete. Az emlék nem az, ami volt, hanem annak a feledés
(az emlékek torlódása és a fantázia) által restaurált képe.
Ha nem lenne ismétlés, nem volna emlékezés. De ha nem lenne
emlékezés, nem tudhatnánk az ismétlésről.
Nemcsak abban van igazság, hogy ma még nem tudhatom azt,
amit tíz év múlva tudni fogok - hanem abban is (és ez még inkább
számba venni való), hogy tíz év múlva már nem fogom azt tudni, amit
most tudok.
Posztumusz korrektúrákból áll a kultúra. S művészet, erkölcs,
igazság - mind, mind esprit d’escalier.
3
Folyamatosság nagy dala - Te vagy a szépség.
Nincs annak képzelőereje, aki mindig azt mondja: vagy vagy.
Csak jót, vagy csak rosszat várni az emberektől, egyike a
legkártékonyabb radikalizmusoknak: képmutatókat nevel, meg
cinikusokat.
A szeretetnek nincs ellentéte. Hogy az lehessen, ahhoz minden
15
jelentéktelen.
A művészet a lényegtelenen át mutat rá a lényegre, nem, mint a
vallás: a lényegen át a lényegtelenre.
Az én: örök alibi.
Megérteni nem lehet önmegtagadás nélkül – mégis a megértés
nem lehet önmegtagadás.
Az erőfeszítést csak egyéni mértékkel lehet mérni: azon az erőn,
amely megfeszül.
„Jóakarat” – ez a szó mindnyájunkat megszégyenít.
Meggyőződése csak egyénnek lehet, sokaságnak nem.
Talán a legmegrendítőbb élményünk a dolgok jelentőség-apálya s
dagálya. Hogy néha nyugodtan vesszük szemügyre azt, ami máskor
poklot kavar bennünk. Nem kell, hogy bizalmatlanná váljunk –
szégyenkezőn – az érzésünk iránt?!
A határok, mindenféle határok: ahol az idegenséggel találjuk
magunkat szemben. Aki határokat szabott, az harcot szított.
A józanság a tapasztalat bálványimádása.
Ami beszédtárgy az emberek között: mindaz elvontság (nem
azonos azzal, amire az egyik, sem azzal, amire a másik külön gondol),
elvontság akkor is, ha konkrétum: – de amire magában gondol az
ember: érzéki, konkrétum akkor is, ha csak úgynevezett fogalmi léte
van is. Bilde Künstler, re de nicht. 4
A költőnek legkisebb becsvágya, hogy valami „folytonosságot”
fenntartson – és művésznek, ha ér valamit, minden fontosabb, mint az
a rossz lehelet, amit korszellemnek neveznek.
16
Fiatalokban csak a túlzás, érett emberekben csak a mértéktartás
kelt bizalmat.
Igazi szocialista ismertetőjele, hogy sérti, ha kivételes elbánásban
részesítik.
Függetlenség és elhagyatottság. A függetlenség elhagyatottság.
Szörnyű az emlékek reménytelensége.
Mikor vagyunk őszinték? Ha az önámításainkkal adjuk
magunkat, vagy ha őszintébbek vagyunk, mint magunk előtt? Ha
hangosan érzünk? Lehet ez?
Naturalizmus. A kifejezés oly közel érjen a valósághoz, mintha
csak annak az elfogott lehelete volna.
Realizmus. Ahogy egymás szubjektivitásának: belső tüzüknek
fájó reflex-megvilágításában állanak a dolgok.
Impresszionizmus. Meglopni a jelenségek ártatlanságát, az
átmenetek káprázatát, a nyugtalanság pompáját.
A legteljesebb szabadságérzés: az önuralom. Az önuralom nagy
iskolái a hitek. A hívő szabadabbnak érzi magát, mint a hitetlen.
Sokan inkább másokkal akarnak egyetérteni, mint önmagukkal.
Hinni akar az ember és – ennek köszönjük a tudományt.
A tudomány alapja ugyanaz, ami a vallásé: hogy van egy
objektivitás szubjektivitásaink fölött.
Minden ismétlődni akar; semmi sem akar ismétlődni. Ennek a két
törvénynek a tusája fölött lebeg az akarat illúziója: az az érzésünk,
hogy személyesen veszünk részt a kozmosz tépelődéseiben.
Mily furcsa azt gondolni, hogy a szárnyakat is tehetetlenségi
17
törvények mozgatják.
Amit hangulatnak nevezünk, mindig egy új élmény és egy régi
élmény titkos akkordja.
Az értelem irigysége megöli az alkotóerőt.
Semmi sem teszi az embert olyan igazságtalanná, mint a saját
bizonytalansága.
AZ az erő, mely az ítélkezéstől leginkább vissza tud tartani: az
ítélőerő.
Szép viták azok, amelyekben mindkét félnek egyformán, vagy
majdnem egyformán igaza van. Szép viták azok, amelyek olyanok,
mintha egy lelkiismeret igazi nyugtalanságát tükröznék. Szép viták
azok, amelyek türelmességre tanítanak.
Minden mély benyomás avval a szent sajgással hatja át az igazi
költőt: mért nem vagyok költő?
Milyen kommunizmus az, aminek a magva nem az az érzés,
hogy: ami az enyém, az a tied.
Midászi szerencsétlenség, ha valakiben minden szóvá válik.
A tiszta alkotás: a vágy. Minden élőlény alkotó.
Örök programpontja az embernek, hogy gondolkozni fog.
A pátosz annak a feszítő érzése, hogy az ember az Ember
nevében beszél.
Az erkölcsi érzés az egyéni meggyőződés és cselekvés viszonya
egy időpontban. A cselekedetünk erkölcsi emlékét gondolkodásunk
változása nem változtathatja meg.
A kétértelműség nem lehet költői, mert nem érintheti mélyen az
18
érzést.
Semmi sem olyan egyszerű és titokzatos, mint a kedvesség.
Az Egész iránt való érzék teszi a művészt: az, hogy teljesít; az,
hogy az anyagot megfosztja töredék-elégedetlenségétől.
Az egyén rész, avval a nagyzási hóborttal, hogy egész.
A hivatottság – gyökerében - küldetés; az elkülönülés –
gyümölcsei ízében – részvétel. A „Rész” öncélúsága az „Egész” csele.
A teremtményeiben élő Bölcsesség divide et impera-ja.5
A művészet nem azt jelenti, hogy az ember újjáteremti magát;
csak azt jelenti, hogy az ember kifejezi magát. De művészi-e az a
kifejezés, mely nem teremti újjá, amit kifejez?
A művész nagysága: ha életteljességéből nem veszítve éri el a
teljes semlegességet.
A látszat csalásai: ez a művészet nyelve.
A két fő bűn: Ha nem becsülöd meg azt, aki szeret. S ha nem
becsülöd meg a jobbik énedet, az önérzeted magasbavágyódását, az
alkotóerődet.
Örökké: történéstől függetlenül.
Az, hogy mindentől találva érzed magad, bizony szerénytelen;
szerénytelen, mint maga az életteljesség.
Intellektuális szolgaság. A Hozzáértés és a Lelkiismeret két néma
sorfala között az önkény igazsággá lép elő.
A félelem menekülés közben nő.
Álom. A lélek boldog elmerültségben nézi a még meg nem
született s a már meghalt gyermekei társasjátékát.
19
Sommás ítéletet mindenről inkább lehet mondani, mint a
fiatalságról.
A Gondolat reszket az Igazságért.
Az értelmet, sőt a lélek egész erejét semmi sem teszi annyira
próbára, mint azoknak az ellentmondásai, akiket mindenekfölött
szeretünk.
Két külön dolog. Van az irodalom – s vannak a nagy írók.
A filozófus számára egy filozófia van: az övé. A többi irodalom.
Érzelmileg mindenkinek igaza van. Ugyanez tárgyilagosra
fordítva: senkinek sincs igaza. Melyiknek van nagyobb többsége?
Teremtőerejűek a tévedések is: megtévesztők. Ezért nem könnyű
azonnal elfordulni tőlük, magukra hagyva, megtagadva a könnyelmű
apaság ártatlan áldozatait.
Nem azért vagyok kritikus, hogy ne szeressem a kritikát.
Nem olyan következetes az ember, mint a bírálói –, tehát mint
őmaga, amikor mást bírál.
Bizonyos, hogy a hibáinkért és a bajainkért nem kizárólag
magunkat okolhatjuk s nem kizárólag magunkat okoljuk; de már az
erényeinket önhittebben tudjuk szemlélni s az örömeinket nemigen
vagyunk hajlandók közszerzeménynek tekinteni.
Az író nem helyezkedhetik a szándékos meg nem értés alapjára;
az irodalom nem akaratkifejezés; nem az önkény pusztája; a papír
türelme gúnymosoly.
Jaj annak, aki ellenáll a hajlamainak. Az egész élete erőszaktétel
önmagán. Ő az igazi Tékozló Fiú.
20
Melyik a legköltőietlenebb tulajdonság? A józanság: ez a sorsába
belenyugvó tényszolgaság; a valóság nonszenszének magát ellenállás
nélkül megadó léleknek ez a pirruszi győzelme a maga nemes vágyai
fölött.
Miért akarunk szabadok lenni? Hogy magunk köthessük le
magunkat. Azt a szabadságot, amely azt jelentené, hogy semmiből
sem következik semmi, ki kívánná?
Aki mindenütt sebes, csak a sebeivel takargathatja a sebeit.
Mindnyájan csak tökéletlenségeinkkel födhetjük el
tökéletlenségeinket.
Milyen ellentét: győzni - meg a győzőhöz csatlakozni. Hogy is
tűrheti a győző?!
Pazarolni a más nyomorgásait, verítékét, kínját, lemondásait -
lehet-e nagyobb szűkkeblűség?
Ha olyan harcokban részt venni, amelyekben egyik félnek sincs
igaza, szégyenletes, akkor kicsit mindnyájan szégyellhetjük magunkat.
Szoborfönség: Az igazságérzés az a lelkifurdalás, amit akkor
érzünk, ha valamit teszünk.
Nem igaz, hogy csak a rosszak találják szépnek az életet s hogy
következésképpen: az életszeretetéről lehet felismerni a rossz embert.
De igaz, hogy a jók életszeretete büszkébb, titkosabb, mélyebb.
Hogy az erős leveri a gyöngét, ez törvény; és gyávaság.
Végzetünk könyörtelen végrehajtói vagyunk.
A tárgyilagosság honvágy: a kicsinyességeink fölé emelkedés
honvágya.
Nemcsak az ember tanulmányozza a természetet; a természet is
21
tanulmányozza az embert; úgy, hogy próbára teszi.
Milyen sivárrá válnék a világ, ha az emberek egyszer csak az
erényeikre egyszerűsödnének.
Minden, amit mondunk, belülről kifejezés, kívülről forma. Nincs
hatalom, egyszerűség, zseni, mely megakadályozza, hogy a forma el
ne csábítsa a kifejezést. Hűtlenség az új élet törvénye.
Az aktivitás és passzivitás csókjából születik minden.
Tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit tanult.
Az a bírálat, mely lelkességétől fosztja meg a művészt, ha
színigazság, akkor is: halálos nevelés.
A jellemzés: túlzás.
Hiába mondjuk, hogy az irány nem mérőeszköz; nem lehet
megakadályozni, hogy vele mérjenek.
A tekintély lemondhat a tiszteletről; de a tisztelet nem mondhat le
a tekintélyről.
Vannak, akik sohasem tudnak megfeledkezni ideáljaikról. S már
ezáltal költők.
Pillanat áradása, önfeledt lélekjelenlét: ihlet!
Ami nem lép ki mértéke medréből, reménytelenné lesz. Minden
egyenletesség szegénynek hat végül. Amint: az idő egykedvű
ropogtatással felfalja gyermekeit.
Mennyivel többször szólal meg az emberismeret így: Vigyázz,
mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek!
Irigyelnek, tehát vagy? Irigységgel megkoronáznak, tehát valaki
vagy? Dehogy!
22
A hűség posztumusz. A hűség az elmúlt ragaszkodáshoz való
ragaszkodás; a hűség következetesség, kegyelet, emlékeszményítés; a
hűség – imádkozó hűtlenség.
A jóság: a megértés előtt való megértés, a megértéstől
függetlenített megbocsátás.
A legritkább: az ember, aki nem bocsát meg magának.
Bármikor csak a szolgáit szólíthatja az ember – s az Istent.
Rövid út. Megváltoztatom a világot: megváltozom.
A diktátor nem akarja, hogy az utódja diktátor legyen. Azt már
nem!
Türelmetlenség. Az idő két elemére bomlik: végtelen lassúságra
és végtelen gyorsaságra. A kismutató szédítően rohan, a nagymutató
szédítően áll.
A szabadelvűség tiltakozás az elvhűségnek olyan értelmezése
ellen, hogy: a cél szentesíti az eszközt. Azért odáig mégsem vihető,
hogy: az eszköz szentesíti a célt. A szabadelvűség az emberiség örök
lélekjelenlétének követelése.
Fenntartás nélkül gondolkodunk. De mindent a
továbbgondolkodás fenntartásával gondolunk.
Nincs felemelőbb látvány, mint mikor egy nagyobbnak tetsző erőt
megfékez egy kisebbnek tetsző. Mint az indulatot az akarat.
Anélkül, hogy magunkat szeressük, senkit sem szerethetünk.
Az igazságkeresésnek nincs más erkölcsi törvénye, mint a
megismerés bátorsága.
Senki sem olyan szép, mint a szépsége.
23
Boldogságérzés: „mintha minden, amiből állok, minden sejtem,
minden vércsöppem külön s együtt örült volna, hogy bennem
összetalálkozott.”
Erkölcsi lény: Olyan lény, aki annak a rettentő és nagyszerű
rögeszmének az isteni kínjában él, hogy ő az oka mindennek.
A törvények keresése és a törvények elleni lázadás - ez tölti ki az
ember életét.
Senki sem próféta a hazájában. Ha ez igaz, nem azt jelenti-e,
hogy: félreismert s mellőzött fiainak műveiből áll a nemzet kincse?
Szabad ember a börtönben is szabad ember.
Az útbaigazítás nem feladata annak, aki tökéleteset alkot.
A mű: az élő egész, ami kezdettől, csíraparányiságától fogva élő
egész; nem készül, csak nő, csak kibontakozik, csak kinyújtózik – az
első pillanat szülte arányokban. Porszemben az egész föld, minden
örömével és szenvedésével, mindennel.
Ha semmi sem az, ami, akkor semmi sem igaz: akkor az igazság:
tévedés.
A legnagyobb terrorista: a logika.
„Idealista”, „realista”. A megkülönböztetés gyakorlati értelme,
hogy: ami van é: amit szeretne valaki - nagyobb vagy kisebb
távolságban van-e egymástól.
Az író legértékesebb ajándéka: Lehet a világot másképp is látni.
És: lehet a világot így is jobban látni.
Van, akinek a javítás a művészete. Van akinek a megbánás a
gondolkodása.
24
Élni igazán csak annyi: a mások életében részt venni?
A pesszimizmus: az egyetemes bizalmatlanság, amivel a világba
néz: a legnagyobb indiszkréció.
Az ismeretlennel, az érthetetlennel, a titokkal az élet szűnnék
meg. A tudatban a tudatlan tartja a lelket.
Szépség igéző ikerprofilja: Ihlet! Kísértés!
Ateizmus: istentől elhagyott világfelfogás.
Ha az eszmék felébrednének megvalósultságuk kábult álmából...
Nem képzelhetünk szomorúbb ébredést.
Bűnbeesés nélkül nincs erkölcsi érzés. Csak kissé sűrűn járul
vissza felfrissülni a forráshoz.
Hiszem, hogy a filozófia egymásutánja nem fejlődés. De lehet azt
mondani, hogy az idő és tér bármely pontján gondolkodni kezdők
helyzete összecserélhető volna? Hogy a filozófia története mint
történet akár fordítva is elbeszélhető?
Világtalan az a képzelet, mely sohasem téveszti magát össze a
valósággal. Egyre látni a határvonalat a lehetséges és lehetetlen
között, le nem venni a szemünket a korlátainkról, önismeretünk
fikciójába fojtani magunkat - olyan ez, mintha a védő szemhéj a szem
láthatárává merevednék.
Ítéletek önállósága. Láttam már gúnymosolyt áhítatos
átszellemültséggé átjátszódni.
Nem lehet valamit előszörre másodszor – sem másodszorra
először olvasni. Így van mindennel. Az ártatlanságot nem lehet
feleleveníteni. A tudást nem lehet ajándékba kapni.
Tolvajt kiált a tolvaj; s az erkölcsi felháborodás is nem ritkán,
25
nem! gyakran – a belső üldöző túlkiabálása.
Miért hazudnak? Valami kettősség, az összeegyeztetés
lehetetlensége kell hogy legyen minden hazugság alján.
Különbözöm magamtól, tehát vagyok.
A szélsőséges abban, amit teszünk (még a nagyszerűben is), a
lustaságunk. Tehát amit nem teszünk.
Az elemzés hátrálás: az okozat visszafut szülőihez.
Az Eszmény nem osztozik.
Minden mélység egy újabb mélység felszíne.
Az író mindennek a nevében gyönyörködik.
A gondolat a gondolkodás lüktetése.
Mindenki köteles olyan munkát is végezni, amihez semmi kedve.
Kihirdetem.
Ha valami nem elégíti ki az embert, legyen szomorú, de ne
diadalmaskodjék. Ez a legcsúnyább lelki szegénység.
A legkegyetlenebb tükrünk – a tízparancsolat. Tiszteld apádat és
anyádat. Érdemes.
Az igazság istene – a féltékenység istene.
A kötés, ha egy szeme leszalad, egészen felbomlik. Hogy
emlékeztet a bizalomra!
A mindenki politizálásából születik: a diktátor.
Az olyan önkényt, mely fölött éppen nincs más önkény, nevezik
törvényesnek.
26
A kritikus, mint trónkövetelő, a kritikai szellem, a világ
középpontjában nem hat meggyőzően. Hogy minden azért van, hogy
én megbíráljam, azon magamnak is mosolyognom kell.
Könnyebben képzelhető, hogy a teve borzolatlanul átmegy a tű
fokán, mint hogy a tiszta gondolat a mélyből fertőzetlenül jusson át a
lélek zavaros emlékrétegein.
Aki ismeri a sáros reprodukció lavináját, az tudja, hogy nincs
alaptalanabb dolog, mint a szájhagyomány.
Kocsiút jelképtanítása: Előrelépni veszélyes, hátralépni
veszélyes, megállni veszélyes.
Miért erőszakos valaki? Mert nem tud belenyugodni abba, hogy
nem erős.
Mindegy, miben hisz valaki, a nyugalma jó. Akármire
vágyódunk, maga a vágy szép.
Még nem ismerjük azt, akiről már mindent tudunk.
Önámításaink: folt hátán folt.
Jaj annak, akinek már nincsenek nevüket kereső névtelen vágyai.
Az ember – kísérletező állat.
Az igazi bűnösre nem haragszanak úgy az emberek, mint arra,
akinek ők kölcsönözték a bűneit: akit megrágalmaztak.
Lehet egy teljesen magános ember erkölcsös vagy erkölcstelen?
Igazi fölény: gyönyörködni a mások önzésében, mint a repeső
galambokban.
A túlzás az önállótlanság nehézkedési törvénye.
27
Fokról fokra lépni a boldogság felé az örök vágy szempontjából
mozdulatlanság Minden nemzedék csak egy nemzedékkel van
előbbre. A kiinduló- és a végpontja között (a maga kezdősebességének
megfelelően) ugyanazt az elérhetetlenségérzést ugyanazt a
hiábavalóságérzést produkálja mint az elődei, mint az utódai. Az
evolúció talán csak a történetíró optikai csalódása.
Megállni a lejtőn - felér a dicsőséggel.
A „siker” lényegénél fogva túlzás.
A szépérzék és az életismeret képmutató kompromisszumaival
van tele az irodalom.
A maradi kritika, mely azt, ami van, félti attól, ami még lehet: a
megállapított értékek központi helyét védi dühödten. Istent
nyugalmazza. Az anyáknak nem engedélyez új zsenit.
Éneink szóváltása:
– Nem kell a lehetetlenhez ragaszkodni.
– De igenis ragaszkodni kell a lehetetlenhez.
Talán nem is volna olyan jó, mint lehetetlenségében hisszük:
sohasem csalódni magunkban.
Az író benne van minden alakjában. Az olvasó benne van minden
író minden alakjában. Minden igaz jellemzésben van valami
tükörillúzió. Ö lélektan fölött mosolygó lélektan. Önismeret
öniróniája.
Szerencsétlen ifjúság, melyet Tékozló Apáik megfosztottak
gyermekességétől majd megtettek koruk egyetlen tekintélyének.
Haragszol rá? Gondold, hogy meghal – és hogy feltámadt.
Furcsa emberek. Lusták gondolkodni és hiúk a gondolkodásukra.
28
Furcsa írók. Előbb akarják megjavítani a világot s csak azután
megteremteni.
A fércművek és a remekművek titokzatos rokonsága magyarázza
meg leginkább a nagy kritikusok csúfos tévedéseit.
Illúziók: belső szekréciók tündérmeséi.
Középen van az igazság? Nem, ez csak az egyensúly-pásztorok
hagyománya.
Semmi sem teljesen kifejezéstelen. A dekoratív a kifejezés bábállapota.
Nem kell úgy dobálódni a mások jól megszenvedett dicsőségével.
Minden szép vers után Adyt emlegetni, vagy éppen - Petőfit.
Könnyen belecsábítható az ember a saját legendájába –, de alig
lehet ereje onnan kitépni magát.
A bizonyosság önfeledt, bizarr mozzanata a bizonytalanságnak.
Nem szeretem az értelem titokzatoskodását. Az értelem
exkluzivitása - paradoxon. Nem is paradoxon: maszlag!
Az önuralom – gátlás-kultúra.
Senkire sem lehet rábízni, hogy helyettünk gondolkozzék.
Könyörgő karú gyönyörű gyermek a vágy - oly ártatlan, hogy
ölni lehet érte.
Mi az egyszerűség? Mikor a kifejezés felemészti a formát? vagy
mikor a forma elfelejteti a kifejezést? a csupasz így van, vagy a vak
tökély?
Mindent meg lehet érteni. A megértés: önmegejtés.
29
Ne méltatlankodjatok: mindennek megfelelő az árnyéka.
A felületesség: a zavartalanság.
Az igazán hivatott moralisták: akik a kísértést a legjobban
ismerik.
Jó annak, aki csak attól félhet, hogy az emberek igazságtalanok,
jaj, akinek már attól is félnie kell, hogy igazságosak.
A naturalizmus lesújtó ábrázolásában az élet vereségek sorozata.
Kevésbé s rosszabbul ismerjük ismerőseinket, semhogy egész
igaz rajzukon felismernők őket. Komoly művészt nem érhetünk
személyeskedésen.
Sovinizmus: „mi vagyunk Isten kiválasztott népe”.
Meztelen legyen az elbeszélés, a mozzanatok ne kapdossák
minduntalan elő a kis tükreiket, hogy – mint az utcán arcukat szépítve
a nők – vonzóerőt pingáljanak magukra.
„Éltem az életemet” – ezt mindenki teljes joggal állíthatja.
Közvetlenség: érzékiség.
Örökkévalóság: az üres pillanat. Mi mindent álmodik két ember,
mialatt ébren beszélgetve „mindent elmond egymásnak”.
Lebecsülni azt, amiről hiába ábrándoznak annyian - csúfság.
Ha az embernek más az elmélete valamiről, mint gyakorlata
abban, ez azt jelenti: az elmélet a szabály, a gyakorlat a kivétel; de
jelentheti: a gyakorlat a kényszerűséget s az elmélet a fenntartást, a
felszabadulás ábrándját.
Úgy élni, hogy a nagyobbat sose rendeljük alá a kisebbnek, hogy
a komoly értékérzésünket sose alázzuk meg - állandóan így tudni élni:
30
talán ez az egészség.
Vannak, akiknek minden eszme rögeszme, de veszélyesebbek,
akik mintha azt hinnék, hogy csak a rögeszme méltó az eszme névre.
Az állhatatos ismétlés a bizonyítás egy neme. Sokaknak csak így
lehet igazságuk.
Sugárzó reggel, bosszús este s közben egy mindent ígérő nagy
tehetség; a nap végleg lemaradt.
Mint az élet, a gondolkodás is átrohan az élményein. A
gondolkodás folytonos menekülés attól, amit gondolunk: amit
gondolnunk kell. Feltarthatatlan szembeszállás minden
megnyugvásreménnyel.
Vonzza az ember azt, amitől fél: felidézi.
Mindabban, ami relatív, természetesen az árnyalat a fontos.
A babona: az aránytalanságban való hit.
Jön valahonnan, megy valahova minden. Valami taszítja, valami
vonja; útja kimért, útja eltéveszthetetlen. De mi, mi, egyedül mi - nem
akarjuk a kimért és eltéveszthetetlen utat; mi a természet rendjét nem
érezni, hanem akarni akarjuk; mi a rendbontó rendcsinálás, mi a
beleszólás, mi az akarat rajongói vagyunk. Minden lény közt csak
nekünk kérdés, csak bennünket nem hágy nyugton, csak a mi büszke
boldogtalanságunk, hogy: merre van előre. Nekünk előre nem: a
törvény árja, hanem: az akarat iránya a szabadsága felé. Ember: ki
maga keresi, merre van előre.
Merre van előre? merre van előre?
A szép dolgoktól szomjas lesz a szív.
„Minden”: az én közérzésem.
31
Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust; de a
mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja és
felmagasztalja.
A nagy dolgokon való bánkódás az élet egyik szépsége.
Az elérhetőt el lehet érni, az elérhetetlenből nem lehet
kiábrándulni.
Az Elérhetetlen reménytelen szerelmével szépítjük meg, vagy
tesszük csúffá az elérhetőt.
X. „félművelt”? Csak félműveltség van.
Mindenki jobbnak akar látszani, mint amilyen. Ez igenis az
erkölcs diadala.
Szép: ez a szem megállapítása, amit a többi érzékek aláírnak.
Nem sok embert ismerek, akinek az őszinteségét őszintén többre
becsülném az udvariasságánál.
Forgolódás
Nem ami van: a lehetőségek a mi kincsünk.
Ábrándozás az élet megrontója? Nagy költő, mily igazgyöngyben
hazudsz!
Az erő megmarad s a lélek nem vándorolhat?
Rosszabbik s jobbik énünk: a Káin és az Ábel.
Elválaszthatatlanok. És Ábel tele van káinival és Káin tele van
ábelivel.
(A tápláló hiányérzés.) Akinek semmije sem hiányzik – ha
32
képzelhető ilyen -, csak a mértékletességgel: a belső elosztással, a
mesterséges elégedetlenség képzeletkoncával tarthatja fenn magát.
Jó elbeszélő csak az lehet, aki szeret emlékezni.
„Az igazság érdekében” - mondják -, a gyakorlati érzék
alamizsnás tekintetét vetve az Érdekközöny Csillagkoldusára.
Ártatlanságát akkor veszti el az ember, amikor kettősségének
balsejtelme megalkuvássá válik benne: s a test s a lélek kölcsönös
rablógazdasággal egymás rovására kezdik folytatni életüket.
Éhesen könnyebb tanulni – s sub specie aeternitatis6
: az
örökkévalóság narkózisában – könnyebb éhezni.
Te ne légy kevély, mert hozzád - s te ne forralj bosszút, mert nem
hozzád címezte szerelmes versét; a Hűség maga ő, s e hűség drága
álöltözete szép nevetek; szerelmes verset csak egyhez ír: elragadó s
meghódíthatatlan önmagához.
A tehetetlenség látványát legsűrűbben kínáló foglalkozásokban
találjuk a legcinikusabb, de a legtisztelettudóbb embereket is.
Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – van-e javíthatatlan, aki
nem élvezi ennek a tökéletes mondatnak a nagy ingyen-szépségét?
Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, de élj vele nagyobb
békességben, mint magaddal, különben egy-kettőre meg fogja unni.
Az elzálogosított gerincek kiváltására sohasem kerül sor.
Az utánunk jövők nem fontosabbak nálunk. Hagyjuk ezt a
képmutatást.
Nyelvrontásból él a nyelv: nyilvánvaló, ha egyszer javítani már
nem lehet.
33
Archimédeszi pont: ott lakik a tárgyilagosság.
Nézd a könnyű kezet: mintha mint egy tündérdobta labda,
beleröpülnének a munkája eredményei.
A jóság megalázva felemel; a szépség nem aláz meg, csak
felemel; az igazság nem emel fel, csak megaláz. Igaz ez s: megaláz?
A megalkuvások csipkedik szét a lélek tisztaságával az életkedvet
is.
Nem az ágyú a leggyilkosabb eszköz, hanem: a mérleg.
Érzelmes érv. Hogy tudod olyan lelkesen védeni épp azt, ami
szembeállít velem ?
Az első csalódás hegén kezd sarjadni a jellem.
Mindenben igazad van, és nekem semmiben. Hogyan akarsz hát
erről meggyőzni? Hol kötsz ki ezen a megközelíthetetlen szigeten?
Legyen világosság. Vagyis legyen látszat és valóság. Evvel a
különbségtevéssel kezdődik az ember lelkiélete.
Gyermekségünk drága öröksége: dac és könnyelműség! Hová
lennénk a dac önmegváltásai, a könnyelműség önmegváltásai nélkül!
Egyszerűség: bárányfelhőn ül az isten.
Mindnyájan Atlaszok vagyunk.
Akarni harc; békét akarni - harc a harccal, a harcok harca. Babona
minden jelszó; s minden világfelfogás babonás.
Nem leli helyét az ember: ez az élet.
Mily gazdagnak látszik, aki nem akar semmit. Szegény!
34
Nem szólhatna, aki fogalmait előbb teljesen tisztázni akarná.
Mindnyájan olyan nyelven beszélünk, amelyet nem értünk.
Örök csodálkozás a nyelv.
Álmunkban a tudatunk egymásnak teljesen idegen darabokra
válik, melyekben énérzésünk hangsúlyként vándorol. így lehetünk egy
nagyobb álmodó álomalakjai.
A folytonossághiányokban mindig a veszedelmek leshelyét
látjuk: a halál árnyékát.
Beszélgetők. Mily boldogok, hogy egyetértenek olyan dolgokban,
amikhez egyik sem ért. A közvélemény kezd kialakulni.
Csalódás. Olyan düh fogott el, ha ránéztem, mint amikor egy
remeknek ígérkező művet valami méltatlan hiba megfoszt a rangjától,
visszaaláz oda, ahonnan már kiemelkedett: a természet pince sans
rire7
-szeszélye áthúzta a tökéletes illúzióját. A majdnem és mégsem
tökéletes keltette gyilkos indulat, a megszégyenített áhítat
szitkozódása volt ez.
Minden érzés gyökérszálai a vérben fürdenek.
Némely ember úgy félti a meggyőződését, mint az anya a
gyermeke álmát: a saját szívdobogásától is.
Nincs félreérthetetlen beszéd. Minden pontosságból csúfot űz az
érzékenységek bábeli grammatikája.
A bizalmasság, vagy a bizalom a megbízhatóbb közelségmérőnk?
A jóslás egyike a legkétesebb értelempróbáknak. Könnyen lehet,
hogy bizonyos stádiumban fel nem ismerni valaminek a jövőjét,
nagyobb értelmességre vall, mint bízni benne. Sokszor inkább
könnyelműség, szeszély, ráhibázás, elvakultság, mint előrelátás – ami
35
később dicsőség jogcíme.
Elfogult, aki nem hajlandó újra megvizsgálni a gondolatát. S nem
hiszek a hitben, hogyha árulásnak érzi a kételkedés próbáját, s mely
nem biztos benne, hogy csak megerősödhetik. A dogma
sziklabörtönébe – úgy lehet – a dühöngő kétely van befalazva.
Önállóságra csak a magunkban való bizalmatlanságon át
nevelhetünk; aki önállóságra nevel, az hívja ki, az állja ki neveltjei
bizalmatlanságát. Aki gondolkozásra nevel, nem mondja: higgyetek
nekem.
Úgy cselekedjünk, ahogy gondolkozunk? Nem lenne jó. A
gondolkozásunk akkor tiszta, ha nem nyugtalanítja semmi következés.
A cselekedetünk nemtelen, ha felelőtlen.
Vagy úgy volna, hogy a gondolkodásról le kell szoktatni az
embereket, mielőtt közös cselekvésre rábírhatók?
Azt kérdezik, lehet-e kettőt egyformán szeretni. Azt lehet. De azt
akarják tudni, lehet-e kettőt úgy szeretni, mint egyet. Azt nem lehet.
Nem él az a jellem, melyet a jellemzés kimerít.
Író és szó. Nem tud parancsolni, aki engedelmeskedni nem tud a
nyelvnek.
Álszemérem és igazi szemérem telítve vannak egymással.
Egy síri beszédre. Gyönyörű volt. Óriási fájdalomtorta volt. A
gyászgyülekezet tapsolni szeretett volna.
Nyárspolgárnak mondanak mindenkit, aki nem tüntet
rokonszenvével a nyugtalanság dicsősége iránt.
Az első csalódásainkhoz is mindig visszatérünk.
36
A pszichoanalízisnek nagysága és veszedelme, hogy – mint a
nyelv: költ és gondolkodik helyettünk.
Csúszómászóvá átkozott fénysugár a toll.
A Sors: előrenyert ügy.
Sokan az eredményből ítélik meg a cselekedetet, sokan a
szándékból; mértékük egyformán hamis.
Nincs ember, aki többet nem enged meg magának, mint másnak.
Ki nem kivételez magával? Én ezt a halálig tagadott, halálig meg nem
tagadott igazságtalanságot tartom az eredendő bűnnek.
Erényesebb: habozás után – s bűnösebb: habozás nélkül tenni a
rosszat?
Nincs kegyetlenebb, mint a gyáva. A forradalmak és
ellenforradalmak kegyetlensége a kollektív vakmerőséggé részegeden:
személyes gyávaságok dúskáló bosszúja.
Az értelmiség szervilis. De legszervilisebb a
tömegmozgalmakban.
Jobban fáj a szívünk azért, amit elmulasztottunk, mint azért, amit
nem jól tettünk. Jaj, mi következik ebből!?
Valami mutatványosság van a legtöbb írásban, de a kitűnő íróknál
is.
Az idealisták tartják a világban a lelket.
Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes
életté visszaváltoztatni.
Aki lemondott arról, hogy igaza legyen másokkal szemben, az
arról is lemondott, hogy másokat teljesen megértsen; arról a
37
megnyugtatásról, hogy azoknak a másoknak valóban igazuk van vele
szemben.
(Szerkesztői üzenet.) Petőfinek nincsenek középszerű versei. Ha
könyvéből kivesszük azokat a darabokat, melyeket mindnyájan
remeknek tartunk – egy vaskos kötet közölhetetlen vers marad a
kezünkben. De nincs egy sem köztük, melyben nem lehet lángolni
látni a géniét. Óriási példázat a fiatal költő számára, aki nem akarja
megérteni, hogy annyi tehetséget mutató verse között – egyetlen
kielégítő sem akad.
Minden vitában lehet helye a tekintélyre való hivatkozásnak -
egyedül a filozófiai vitából van ez eleve kizárva. Mert minden
filozófiai vita, ha az: az emberi gondolkodás újjászületése a
feltétlenségből.
A múlt: amin nem lehet változtatni. Amin csoda sem változtathat.
Sem megváltás, sem feltámadás.
Hánynak könnyebb arra gondolni, hogy még ma meghal, mint
arra, hogy holnap még élni fog.
Mennyiben értelmetlenebb a tudományt a hitünkhöz mérni, mint
fordítva: csak azt hinni, amit tudunk?
Minden tartós viszony azon az elhatározáson alapul, hogy
egymás jó tulajdonságaiért hajlandók leszünk elnézni egymás rossz
tulajdonságait.
Lelkünk pogány rabszolgái érzékeink.
Csalétkek lakomája vagy élet.
Bizonyos fokon minden nagyság költészet.
Nemcsak a baj nem jár egyedül; a jó dolgok is követni szokták
egymást; de úgy tetszik: a rossz dolgok jobb testvéri viszonyban
38
vannak, mint a jó dolgok. Circumdederunt me –
8
Minden intimitásnak más a nyelve - s lefordíthatatlan.
Művészviaskodás. Én fogom meg az anyagot, vagy az anyag fog
meg engem: én fosztom meg a súlyától, vagy engem ólmoz le a
tömege koporsójában!
A hervadás szépsége a virulás véglobogása.
Mondjuk, hogy szokás teremti a meghittségeket, de szokások s
szokás-teremtette meghittségek nélkül nem lehet élni. Kis közösségek
nélkül nem lehetnek nagy közösségek. A közönyös részvét fagyos
szolidaritásának érzelemkioltottságában elsenyvedne a lélek. Inkább: a
szeretetgyűlölet! A család atomjának szétrobbantása megsemmisítené
az emberiséget.
A kivételek sokszor addig erősítik a szabályt, míg az maga is nem
válik kivétellé.
Könnyebb elképzelni a békéden egyetértést, mint az egyetértés
nélküli békét.
Önzés és önzetlenség harmonikái vagyunk.
A világfájdalom a passzív lényeké; a többiek, a harcolók
kénytelenek kisebb méretű fájdalmakkal beérni.
Csak a szabad ember lehet ártatlan, csak az ártatlan szabad.
Annak, hogy hátam mögött rosszat beszélt rólam valaki, gyakran
felismerem az utórezgéseit: a nyilatkozat könnyelműsége a kötekedő
szembehelyezkedésben keres következetességi alibit.
A megfigyeléstől való félelem sokszor: a megfigyelés
eredményeitől való félelem: a megfigyeltetés eredményeinek
felismerésétől való félelem. (Tágra nyissam a szemem, hogy lássam,
39
hogy jól látnak engem, hogy még jobban láthassanak engem.)
Van gondolatgazdagság, mely mondanivaló-szegénységhez vezet.
Következetes kommunista nem engedhet vonzódásainak. S ez a
legnagyobb rabszolgaság: az érzelmi! Vagy ez is megváltozhat
bennünk?
A valóság meglátásához kell csak nagy képzelet.
Az önuralom a legbiztosabb önvédelem.
A művészet igazcsalás.
A nagy elbeszélők kettős felidéző ereje, hogy az emlékezés bűvös
kettőződésével – mint két egymásba folyó folyót – egyszerre látjuk az
elbeszélt múltat s a magunkét.
Nem mondhatjuk, hogy valaki ne foglalkozzék, vagy hiába
foglalkozik olyannal, ami a tudását nyilvánvalóan meghaladja, ha
tapasztaltuk, hogy nem tudjuk, mit tudunk, és ha megfigyelhettük,
hogy néha a sejtésünknek tisztább kifejezést sikerül adnunk, mint
annak, amit látunk, vagy éppen, amit kétségtelenül tudni véltünk.
Érdekes téma az intuíció, mint a szellemi magántulajdon forrása.
A beteg várja a halált, az egészséges elébe megy.
40
JEGYZETEK
1. Magyarország tanítómestere
2. Én is festő vagyok - gyakorta idézett szállóige. Állítólag Coreggio mondta
Raffaello Szt. Cecília című képe előtt.
3. Elkésett ötlet
4. Alkoss művész, ne beszélj.
5. Oszd meg és uralkodj.
6. Az örökkévalóság tükrében.
7. Ártatlan képpel csipkelődő.
8. kiegészítve: gemitus mortis. Körülvettek engem a halál fájdalmai… A 17.
zsoltár egy része, amit a katolikus temetési szertartásokon énekelnek.
41
Ezt a könyvet Osvát Ernő nem írta, nem adta ki s nem hagyta hátra könyvnek.
Maradt ugyan utána egy nagy láda írás, de ezt, utolsó rendelete szerint, barátainak
el kellett égetniök, s csupán feltenni lehet, hogy élete rendjén és tollával való
viaskodása közben felgyűlt kísérletei és töredékei is lehettek benne.
Nyomtatásban, mint e könyv előszava is említi, csak kezdő korában jelent meg
néhány irodalmi tárcatanulmánya, egypár, egészen rövid, köszönő vagy bevezető
beszéde, és a Pesti Naplóban, 1928. július 8. és szeptember 23. között, vasárnapi
közlemények gyanánt tizenkét folytatás aforizma - az első nyolc »Az
elégedetlenség könyvéből«, az utolsó négy »Forgolódás« címmel. Egyik hű
tisztelőjének volt gondolata, hogy e mondások könyvbe szerezve megmaradjanak,
s az ő barátsága gondoskodott a könyv méltó kiadásáról* - olvasható az 1930-as
kiadás utolsó lapján. A kötet akkor 200 példányban jelent meg - »nyomtatta Kner
Izidor könyvnyomtató mester Gyomán, bekötötte Kner Erzsébet Budapesten«.
42
A SOROZATBORÍTÓT A MERCURIUS KFT. TERVEZTE
A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA.
MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN
BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN
E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU
http://www.digi-book.hu
ISBN 978-963-364-502-4 PDF
ISBN 978-963-364-503-1 EPUB
ISBN 978-963-364-504-8 MOBI